Tamás,
egy képedről ismét...(Ideát és odaát * Through the Wall)

A képen egy mindenkori kisfiú kukucskál egy hatalmas, öreg és szürke fal kőkapuján, settenkedő bátortalansággal és leküzdhetetlen kiváncsisággal, miközben a kapun túl egy különös világ nyílik, színes és vonzó, álomszerű de lehet, hogy végzetesen riasztó - mindegy, hiszen a Titok, aminek felfedezésére a kisfiú vágyik, még nem fedi fel igazi arcát..

A hatalmas fal - erős, áthághatatlanul súlyos, ódon szürke kövei a kisfiú fölé magaslanak és elzárják attól, ami mögötte van. A Kőkapu talán egy vonzó-taszító jövőbe vezeti a kisfiút, egy másik korszakba, egy másik létezésbe, egy másik életkorba. A visszarettenés mozdulata mögött szorongások, félelmek. A veszélyek és a csábítások kavargásában a falon túli világ szines idillként tündököl.

Mi lehet, mi van odabent-odakint, a falon túl? A kövek elzárják előle a levegőt, a fény is tompa szürkeséggel csorog itt, miközben aranylóan tarka színekben árad a Másik Oldalon. Egy alig kivehető emberalak áll odaát - talán a kisfiú másik önmaga, fehérben-feketében - ki tudja?

A késő gyermekkor nyugalmát a jövővárás metafizikai feszültésége borzolja. A csendes és békés tó felszínét váratlan szélként borzolja a kinyíló fal mögötti vízió.

Felnőtté válni, megpillantani önmagunk álmodott és valóságos képét yugtalanul boldog pillanat, amelyben szaporán lüktet a szívünk és félelmünk verejtékezésében ismeretlen erők löknek előbbre, kitaszítanak a fal mögötti biztonságból, végzetszerű elrendeltetésekkel.

A fény bent-kint más minőségű, ezt talán fokozni lehetne. A sötétség és fény kontrasztját, a szürkék és a színek harcát én fokoznám. A kemény kőfal fényeit visszafognám, sötétebbé és gondterheltebben fenyegetővé tenném, miközben megtartanám a Másvilág színeit-fényeit.

A kompozícióban a történést hangsúlyosabbá tenném, mert ez a kép lényege - a magam logikája szerint.
Tehát más kivágást készítenék.
Árnyékok feketéjével érzékeltetném a kozmikus és belső erők komor hatalmát, melyek démoni hatalmát szétrepeszti a jövővárás igézete, a felharsanó szines szimfónia zengése.

Én vagyok a kisfiú és a távoli alak is, az Időt érzem e jelenet költészetében, az elhagyott édes gyermekkort és a vágyott jövő beköszöntésének izgalmát lüktetésekkel köszöntöm. És ebben a harsogásban félek azoktól a kőfalaktól, amelyek majd odaát fogadnak. Ki tudja, hol jobb? Ki tudja hol van a bent és a kint? Ki tudhatja, szabad e ki/belépni oda, ahova átkukucskál ez a kisfiú?

A pillanat drámai és poétikus, a kisfiú mozdulatai, megrettenését és lopakodását jól kifejezik gesztusai - ezt közelebb kéne hozni. Talán középre? Talán a másik oldalra (a képet jobbról-balra fordítanám?) Játssz vele!

Gratulálok ehhez a megörökített pillanathoz!

Üdv: Péter