Egyetlen képről van időm most elmélkedni: "a fal adja a másikat".

Talán azért, mert ez egy B&W képnek indult. Talán azért, mert nekem is voltak ilyen képeim - tehát megragad a homlozatot súroló fény ragyogása, a fal felületi anyagszerűsége, az ornamentika látványának plasztikus dinamikája. A te képed egy Pop-Art játék is, a kép hibáját - szükségből erényt kovácsolva - vizuális játékká tágítod, nem röstellve azt, hogy Cyrano-nak hosszú az orra. Sőt. Büszke hetykeséggel lóbálja rettentő méretes szerszámját... Mint ez a kép az erkélylap árnyékát. Ettől a hiba (az árnyék néma sötétségében kivehetetlen a képernyőmön az erkély talpazat fizikai zárása és a homlokzathoz illeszkedése) álomszerűen valóságfeletti, sőt, már-már szürrealisztikus. A fehér és fekete kontraszt a kép módosításával talán fokozható, sőt, végletesen eltúlozható, de akkor elvész a felület szépséges rajzolatának részletei, azok a mesék, amelyek egy ilyen falon beszédesek. A fény és az árnyék fizikai jelenségek a képalkotásban kimeríthetetlen közhelynek számítanak, néha úgy tűnik, a képalkotás lerágott csontjai közé hajított dolgok. Mégis, a képeden ez az árnyékjáték drámává lényegül át azáltal, hogy az Élet bevirít harsogó zöldjével ebbe a közhelyes Op-Art-ba, miáltal a fény (a mediterrán napocska) megkapja funkcióját és értelmezési kereteit. Hiszen ezáltal az Életet adó napocska az, amely sötétet, sőt, mélyfeketét is képes létrehozni, ezáltal a jelenetet belengi valamifajta halál-érzés, az Élet kontrasztjaként. Finoman felbillent a kompozíció, az erkély (ablak?) boltozata lágyan és az antik világot idézve hajlik a kőkemély metszésű és durván szögletes árnyék fölé, kontrapunktikus fúgák mintájára. Ez az ellenpont racionálisan hideg, a formák elemi ábécés könyvének szabályait követve.
Cseppet sem száraz, nem unalmas, nem didaktikus. A kompozíció mértéktartóan bánik a felülettel, engedi a sötétség és a világosság párbeszédét, hagyja, hogy az árnyék teljessége érvényesüljön és a fényben a létezés "másik főszereplőjévé" váljon. Dinamikus ingamozgásokat játszik szemünk, amint letapogatja a boltív hajlását és az árnyék kemény sötétjének rémesen talányos sarkait.

Az Op-Art játéka ez a tánc, amely által mozgásba lendülünk, szemgolyónk keringőjében édes szédülésbe sodródunk, amíg elcsitít bennünket a Sötétség intése. A feket árnyék a Vég örvényét pörgeti, miközben a sok játékos részletet megszünteti és beolvasztja egy megsemmisülésbe. És ekkor felharsan az élet zöldje! Az a vidám és csacsogós ágacska! Egy japán lakkfestmény
könnyedségével odatévedt kalligráfia...

Ha lesz időd, próbáld ezt a zöldet cinóberpirossá transzformálni, és játszani ennek változataival - ez esetben máris az andalúz dráma képét idézném magam elé...

De így zölden, ez a dalmát derű, a toszkán idill, egyetlen élőlény piciny részlete belecsacsog a kövek, a geometria, a fény és árnyék szigorú parlamenti komolyságába. A kövek és a fal, a formák és fények elvont drámáját ez a faágacska és sírni-nevetnivalóan szépséges levélecskéi teszi elviselhetővé. A vizuális dráma számomra nem egyszerűen az árnyékában folytatódó kőlap merengése, önmagába folytott nárcismusának halál-magánya, hanem az élet fickósan ütős tánca a mélysötét és pengeerős fényesség körül. Virgonc, csacsogó és buja.

Ölellek ezért a képért: Péter